Élj az álmaidnak!

Első fejezet

 

Dianne Magicflower igazán különleges lány volt, kívülről, belülről. Már loknis, fekete haja és zöld szeme is kiemelte társai közül. Karcsú termetés sokan irigyelték.
Belső tulajdonságai, a szeretet, a tudás, is különlegességgé tették. És bármilyen furcsa, gondolatolvasó volt.

 

A lány nagyanyjával, Diana Emerald-dal élt egy sötét fenyőerdő mélyén. Dianne életét az erdő jelentette, itt éltek a barátai: az emberek, az állatok, és azok a lények, akiket csak Ő, és nagyanyja látott; viszont az erdő ragadta el mindazt, ami, és aki nélkül Dianne nem élhetett teljes életet…

 

„Vajon mért nem mondta nekem soha, hogy fennmaradt ez a napló?”-kérdezte magától a lány, mikor a padlásszobában kutatva rálelt egy megperzselődött, megtépázott, de tisztán olvasható könyvecskére. A legelső, megsárgult lapon a következő volt olvasható:

                                               Nelly Wonderwood

„Tehát anya…”-mondta magában Dianne, s szemébe azok a keserű könnyek gyűltek, amelyek mindig, ha halott szüleire gondolt.

Felkapta a naplót, és lerohant a lépcsőn, ami a saját szobájából nyílt. Ledőlt az ágyra, fejét a párnájába fúrta, és hagyta, hogy kitörjön belőle a zokogás.

 

Fél óra múlva, mikor már alábbhagyott a sírás, egyenletes kopogásra lett figyelmes az ablaküvegen. Kinyitotta az ablakot, és abban a pillanatban egy kis kavics repült be a szobába, majdnem fejbe találva Dianne-t.

 -Hé, ez mi volt? – kiáltott ki már mosolyogva.

 -Jaj, bocsi! – kiabált fel Florence, a lány egyik legjobb barátnője. Szőke, hullámos hajkoronája mögül pajkosan villant ki furcsa, türkizkék szeme. Ott volt vele még Nataline, és Brian is. Ők hárman alkották Dianne összes barátját, de a lányt nem zavarta, hogy „nem annyira népszerű”. Nataline haja barna volt, és egyenes, szeme egészen világos kék, olyan, hogy a sötétben fehérnek is lehetett nézni. Brian haja barna volt, szeme pedig zöld. A fiú volt közöttük a legidősebb, 13 éves, utána következett Dianne és Florence, akik egy napon születtek, 12 és háromnegyed évesek; legvégül Nataline, aki 12 és fél éves volt.

 -Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte tőlük Dianne, akit Fenyőrigónak is becéztek barátai.

 -Jöttünk érted, gyere! – szólt Brian.

 -De a nagyi…

 -Benéztünk az ablakon, Diana néni olvas. Nem valószínű, hogy egyhamar leteszi, ahogy ismerem. – mondta a fiú, és mindenki nevetett.

Fenyőrigó beszaladt a szobába, és fél perc múlva már kötéllel a kezében tért vissza. Rácsavarta az erős oszlopra, ami az ablaktól nem messze állt, aztán az kiugrott, és lecsúszott a kötélen. Mikor földet ért, visszadobta, úgy hogy az ablak majdhogynem becsukódott mögötte. Dianne ezt nagyon sokat gyakorolta, mert gyakran szökött ki barátaihoz ilyen módon.

 

Az erdőben sétálva történetünk főhőse elmesélte, hogy rátalált anyja naplójára.

 -Dia, ugye nem készülsz megint valami őrültségre? – kérdezte Nataline óvatosan.

 -Még nem. De ha olyan dolgot találok benne, akkor nem tudtok megállítani! – nevetett. Még nem is tudta, mennyire igaza volt akkor…

 -Majd megmutatod? – kérdezte Florence kíváncsian.
 -Persze, akár most rögtön! Gyertek! – jött a válasz.

Mikor azonban a házhoz értek, Dianne felkiáltott:
 -Jajj, ne már, megint visszadobtam a kötelet! A házon keresztül szembetaláljuk magunkat nagyival…
Miközben a lány törte a fejét, a lába elkezdett elemelkedni a talajtól, de ezt Ő észre sem vette.
 -Ő… Dia, nézz le!- mondta ámulva Florence.
 -Mért, mi…? Úristen!
Fenyőrigó egyenesen berepült a szobája ablakán. Szóhoz sem jutott, csak szótlanul ledobta barátainak a kötelet.